Talán az ember első esztétikai élménye az ételhez, azoknak tálalásához kötődik. Mindannyian el tudjuk képzelni, hogy ősanyáink a barlang ebédlőjében, hogy fedezték fel a különböző tálalási módokat. Mamut agyarra felfűzött nyárs, illetve a bőrtálakban kínált gyümölcs számos barlangrajzon köszön vissza, felfedve a tálalás művészetének első pillanatait. A pattintott kőszerszámok gazdája bizonytalanul kísérletezve megtette az első kezdeti lépéseket a gasztronómia terén.
Mezopotámia megteremtette a sört, a bort és kenyeret, ha értő szemmel próbáljuk követni a fáraók temetkezési helyein talált hieroglifákat, rájöhetünk, hogy a gasztronómia, milyen jelentős szerepet töltött be a legkorábbi kultúrnép életében. Ekkor az emberiség messze volt még az üvegpohártól. A sört bőrszütyőkben, a kenyeret kosárban, a gyümölcsöket hatalmas köcsögökben kínálták. Európa kultúrájának a bölcsője, a hellén világ hedonista évszázadai szintén csodát műveltek a gasztronómiával: bor, mámor és életöröm. Ezt fejezte ki a görögök ókori tálalási kultúrája. Kínában aztán megtörtént a csoda, a tálalás művészete a csúcsra ért, üveg, porcelán, gyönyörű csillogás. A porcelán készítést a Tang-dinasztia korában (618-907) találták fel. Igazán népszerűvé a XIV. századtól a Császári Porcelánkészítő Manufaktúrában vált.
Magyarországon fontos fordulópontot jelentett a tálalásban Mátyás király és Beatrix házassága, amelynek megülése is rendkívülinek számított, a 24 fogásos ételsorral és a rengeteg arany-ezüst evőeszközzel. Az olasz etikett ezután beszivárgott a magyar gasztrokultúrába, a szertartásos fényes lakomák ideje köszöntött hazánkra. A török hatással egy időben a Királyi Magyarország területén a magyar konyha szokásaiba az erősen franciás jellegű osztrák gasztronómia keveredett, ezen belül a bécsi udvari konyha hatása érvényesült. Így a francia konyha fogásainak elemei, az osztrák gasztronómia közvetítésével épültek be a magyar ételkultúrába.
A reneszánsz idején a konyhaművészet is újjáéledt, ebben nagy szerepe volt a híres Medici-család franciaországi képviselőinek: Medici Katalin – később II. Henrik francia király felesége – olyan firenzei szakácsokat vitt magával, akik már a kifinomult reneszánsz konyhán művelődtek. Ezután Katalin húga, Mária hercegnő – később IV. Henrik hitvese – konyháján tanulta a szakácsművészetet La Varenne, akinek a nevéhez kötődik az első olyan szakácskönyv, 1652-ből, amelyben ábécé sorrendben szerepelnek a receptek, címe: Le Cuisiner Francois. Ebben az időszakban megváltozott az etikett is; a hölgyek jelenléte az étkezésnél már nem kivétel, hanem szabály volt. A teríték része lett a villa, megjelent a cukorművesség. Az evőeszközök megjelenése, területenként más-más időhöz köthető. Az előkelő családok terített asztalán a XVII. század második felében jelent meg mind a három együtt.
A XVIII-XIX. században egyre fontosabbá vált az asztalra kerülő ételek látványa, finomodtak az étkezési szokások, díszes terítékek, míves evőeszközök kerültek a terített asztalra. Az aranyozott és ezüstözött készletek mellett megjelentek az olyan egzotikus anyagok, mint az elefántcsont, a kagylóhéj, a festett porcelán. Ebben az időben fejlődtek a különböző funkcióknak készített eszközök: lekváros kanál, sajtvilla, vagy épp a teázáshoz használt különlegesen öblös caddy, rövid nyelű kiskanál, amivel a teafűvet lehet adagolni. Az evőeszközök és a tálalás fejlődésének a csúcspontjának tekinthető, amikor már 70 féle evőeszköztípust tartottak számon.
A XX. század elején újdonság volt még, hogy a fogásokat sorban, egymást követően szolgálják fel, ezt service á lá Russe-nak, orosz tálalási módnak nevezünk. A gasztronómia mai értelemben vett művésziessége, talán erre az időre tehető. Japántól Franciaországon át a már említett Oroszországig mindenütt, az I. Világháború előtt kezdtek kialakulni a különböző tálalási irányzatok, stílusok, melyek közül az említett országok nációi voltak - és mai - a kiemelkedők. De, hogy ezek a különböző stílusjegyek milyenek is valójában, egy következő blogbejegyzés tartalma lesz.
